Sikerrel ért véget a Magyar Grönland Expedíció – Rakonczay Gábor 29 nap alatt, 650 kilométert megtéve szelte át kelet-nyugati irányban Grönlandot.
A hó és jég birodalmában csak magára számíthatott, az összes ételét és felszerelését két szánon húzta maga mögött. A különleges expedícióiról ismert sportember jobb fülén és orrán fagyási sérüléseket szenvedett, de egyetlen pillanatra sem bánja, hiszen fantasztikus kalandban volt része. Az élményeirõl és tapasztalatairól mesélt.
Nehéz volt?
Brutálisan nehéz. Pedig jó volt a csapatunk, a tagjai közül majdnem mindenki megmászta már az Everestet, sõt, van, aki a kontinens összes legmagasabb hegyét. És még így is… Még így is voltak nagyon nehéz napok, ami nem is csoda, hiszen gyakran tizennégy órát gyalogoltunk folyamatosan, hat óra alvással.
…és egy háromnapos viharral, amely miatt a sátruk foglyaivá váltak.
Az nekem nem volt annyira nehéz, mert a vitorlás tapasztalataimból okulva én ilyenkor átmegyek túlélõ üzemmódba. Most is csak ettem és aludtam három napon keresztül – tudtam, hogy a sátorban biztonságban vagyok, úgyhogy nem féltem, a bezártságot pedig meg lehet szokni.
Mennyire volt hideg?
Átlagosan mínusz tíz-tizenhárom fok körül volt a hõmérséklet, de több mint egy hétig a sátorban is mínusz húsz fok volt – és az azért már elég hideg. Ilyen idõben jobban oda kell figyelni, de vannak alapszabályok, amelyeket ha betart az ember, nem lehet nagy baja.
Eszerint megúszta sérülés nélkül?
Azt azért nem mondanám. Az egyik fülem és az orrom sem túl szép – fagyási sérüléseket szenvedtem.
Hogyan?
Volt egy hosszabb nap, idõjárási anomáliával – mintha nagyon sûrû, fehér ködben mentünk volna, semmit sem láttunk, egyáltalán nem volt tájékozódási pontunk. Az ilyen problémás esetekben általában én navigáltam, én diktáltam a tempót – a vitorlás tapasztalataimnak köszönhetõen ugyanis akkor is tudom tartani az irányt, ha nincs viszonyítási pont. Ám mivel a terep itt nem teljesen vízszintes, könnyû észrevétlenül húsz-harminc fokot eltérni jobbra, vagy balra.
Akkor mégis miként tájékozódott?
Az egyetlen viszonyítási pont a szél volt, amely hátulról és jobbról fújt. Úgyhogy félig levettem a kapucnimat, sapkában és sí-szemüvegben mentem tovább, hogy érezzem, ahogy a szél tolja a hátamat és a fejemet. Innen tudtam, hogy merre van a helyes irány. A jobb fülem azonban, hiába volt sapkában, ezen a napon megfagyott.
Az mit jelent?
Azt, hogy most eléggé fekete, de már megnézték az orvosok és azt mondták, ne izguljak, nem kell levágni. Két hete ilyenkor történt az eset, néhány nap, és szebb lesz. Az orrom is elég ronda egyébként, az meg azért, mert gyakran kint volt a sapkából, de én még jól jártam, volt, akinek a fél arca megfagyott.
A vihar három napra megakasztotta a menetüket. Nem futottak ki az ennivalóból?
Szerencsére nem. Huszonhat napra terveztük az expedíciót, végül huszonkilenc nap alatt gyõztük le a távolságot, de harminc napra vittünk ételt, úgyhogy még maradt is tartalék.
Mit érzett, amikor teljesítette a távot? Elégedettséget? Megkönnyebbülést? Kimerültséget?
Nem is tudom – a célba érkezés inkább volt fárasztó, mint örömteli. Az utolsó órák ugyanis leginkább egy erõltetett menethez hasonlítottak. Vízszintrõl indultunk, és fel kellett vinni a hegyre az egyenként harminc-negyven kilós szánokat – mintha a Gellérthegy meredek oldalán gyalogoltunk volna felfelé. Sok volt a hasadék, és nem csupán egyszer kellett megtenni az utat, úgyhogy járkáltunk fel és le. Azután még autóval zötykölõdtünk a faluba, ahol este nyilván már semmi sem volt nyitva. Persze, amúgy is csak néhány ház van ott, úgyhogy a sofõrünk kinyitotta nekünk a repteret, ott ittunk két-két sört, majd elmentünk aludni.
Minek örült a legjobban a célban?
Hogy harminc nap után lezuhanyozhattam, és tiszta ruhát húzhattam. A hatodik napon vettem tiszta alá-öltözetet, és utána már nem. Pedig úgy terveztem, hogy hetente cserélek, de ezt végül elsodorta az élet. Esténként ugyanis az ember már nagyon fáradt, nem akar mást, csak bemenni a sátorba. Csakhogy mivel csapatban haladtunk, fel kellett verni az összes sátrat, felépíteni a tábort, hóból falat építeni a védelem miatt, és csak utána lehetett jeget szedni és felmelegíteni a vacsorához. Ez azt jelenti, hogy egy-másfél órás munka telt el a megérkezéstõl addig, hogy a hálózsákunkban meleg ételt ehettünk. Minden nap reggel négykor keltünk, hogy hatkor el tudjunk indulni, és akkor megint következett a pakolás – ez volt az egyik legnehezebb az egész expedíció során. Kevés alvás, sok logisztika.
A csapaton belül mindenki azonos szinten volt? Nem hátráltatták egymást?
Akadtak kisebb nagyobb megborulások, volt, hogy két szán helyett hármat vittem, mert kellett a segítség, s persze, ha egyedül lettem volna, sokszor más ütemben haladok – egyszer gyorsabban, máskor kicsit lassabban. Ezúttal azonban meg kellett találni az arany középutat és abból a lehetõ legtöbbet kihozni. Ez bonyolultabb feladat, ugyanakkor érdekes is.
Találkoztak élõlényekkel?
Nemigen. Kétszer láttunk néhány madarat, az utolsó napon pedig egy embert, aki kéthetes túrára indult Grönlandon.
Fagyási sérüléseket szenvedett és teljesen kimerült, de legyõzte a távolságot. Megérte?
Persze! Gigantikus élményt jelentett. Egyrészt gyönyörû tájakon jártunk, másrészt sportteljesítménynek sem volt rossz! Nagyon élveztem, hogy napról napra az utolsó szuszt is kipréseltük magunkból. Egy kicsit olyan volt ez, mint az ultrafutás, amely során a futó addig megy, míg össze nem esik, sõt, még utána is. Mi is így voltunk ezzel…
