A magyar judoválogatott a hazai Eb-n egy aranyat és két bronzérmet szerzett. A sportág történetéről Gombkötő Rolanddal, „A magyar judo aranykönyve” című könyv szerzőjével beszélgetettünk.
– Honnan jött az ötlet, hogy készíts egy könyvet?
– Nagyon régóta foglalkozom a judóval és nem volt olyan kiadvány, amelyben olvasni lehetett volna a régiek nagy cselekedeteiről. Nagyon sok téma lett volna a judóban, én egy nagyon populárisat ragadtam ki magamnak, az aranyérmek történetét. Európa bajnoki címek, világbajnokságok, az olimpiai győzelem, illetve van egy kakukktojás is a könyvben, az 1984-es Barátság-versenyről, amit a 71 kilogrammosok között Nagysolymosi Sándor megnyert. A történetet mindenki ismeri: ’84-ben mi nem mentünk az olimpiára és ezt rendezték helyette a szocialista országoknak. A rendszerváltás után a parlament hozott egy olyan határozatot, hogy ezeket a bajnokokat olimpiai bajnokként honorálja, tehát ugyanolyan életjáradékot kapnak, mint az ötkarikás aranyérmesek. Ezt a fejezetet azért tartottam fontosnak belerakni, hiszen a sportnak nemcsak sikeres és csillogó oldalai vannak, hanem nagyon szomorú történetei is.
– Említetted, hogy az aranyérmesek is szerepelnek a könyvben. Számodra mikor derült ki, hogy egy nagyon értékes könyv fog kialakulni?
– Az első interjúnál már láttam, hogy nagyon jó ötlet volt és nagyon fontos, hogy végigjárjam ezeket az embereket. Volt, akinél nem kellett sokat időznöm, hiszen a pályafutása előttem zajlott le, nézőként, tudósítóként én is részese lehettem a nagy sikereinek. Például Ungvári Miki, Joó Abigél, Mészáros Anett, Braun Ákos, akiknek a nagy diadalai idején már én is a judo mellett dolgoztam. De olyan szereplők is akadtak, akik számomra nem voltak jól ismertek. Tudtam az eredményeikről, tudtam, hogy milyen sikeresek, milyen jó judósok voltak, de nem ismertem őket, sem mint embert, sem mint versenyzőt. Az első interjút Hajtós Bercivel készítettem, és már ott annyi történetet hallottam, hogy annak nagy része terjedelmi és egyéb okok miatt nem is tudott a könyvbe bekerülni. Már akkor láttam, hogy ez egy nagyon fontos, hiánypótló dolog lesz.
– Volt olyan, aki kényszerből kimaradt vagy nem vállalta?
– Ilyenre nem volt példa. Mindenki nagyon kedves volt és segítőkész. Nem maradt ki senki, bár hiányérzetem természetesen van, mint nyilván minden embernek, hiszen a judóban nagyon sok olyan bajnok volt, aki nem nyert Európa-bajnokságot, világbajnokságot vagy olimpiát és mégis nagyon sok nagy eredménye volt. Sorolhatnánk Hetényi Antaltól Ozsvár Andráson keresztül Bujkó Tamásig, vagy a maiak közül Csernoviczki Éváig, Karakas Hédiig, de ők még majd remélem, bekerülnek a következő kiadásba (Csernoviczki Éva a budapesti Eb-n megszerzett aranyérmével a leendő új kiadás XX. fejezetének főszereplője lesz – a szerk.). Hiányérzetem természetesen van, de szerencsére nem kellett senkivel sem ilyen jellegű vitába keveredni.
– Van a könyvnek üzenete, például a gyerekek számára?
– Sok üzenete van és minden ember másképp, saját magának vonja le belőle a tanulságokat. Számomra kirajzolódtak olyan emberi tulajdonságok, amelyek a nagy győzelemhez kellenek, de azt mondhatom, hogy a judóban ez elég általános dolog, hogy a versenyzők alázatosak, nem a szónak a viselkedésjellegű értelmében, hanem a nagy cél érdekében. Ez a sportág nem is nagyon tűr meg olyanokat, akik nem veszik komolyan. A judo nagy sportembereket nevel ki magából, akkor is, ha nem lesznek belőlük bajnokok, meglehet, hogy az élet egész más területén fognak nagyot alkotni, sok ilyenről is tudunk. A judo nagyon jó közösségeket formál, ezek az emberek mind egy-egy csapatnál, egy-egy közösségben teljesendek ki, nagyon összetartó társaságok ezek, akik segítik egymást. Üzenete a könyvnek az is, hogy szenvedés és sok munka nélkül nincs siker, nem hullik senkinek sem az ölébe az aranyérem.
fotó és szöveg: Sportmenü / Kárpáti Balázs
