A tavalyihoz hasonlóan idén is kieséses (KO) szisztéma szerint rendezték meg a második – összesítve persze 69. – magyar férfi, és ebben a formában először a női sakkbajnokságot.
Mindkettőben a legutolsó Élő értékszámok alapján hívták meg a játékosokat, előselejtezőn dőlt el a 16 férfi és a 8 hölgy személye, udvariasságból kezdjük utóbbiakkal a beszámolót. A tavalyi körmérkőzésen egy parti kivételével minden összecsapását megnyerő és első ízben magyar bajnok Havanecz Bianka már az első körben búcsúzott Gara Tícia ellenében, utóbbi október végén Batumiban a csapat kontinensbajnokságon legjobb pontszerzője volt válogatottunknak. A négy közé jutott testvére Anita is, és a kegyetlen sorsolás miatt testvérbáború döntötte el, hogy ki jut a fináléba és lesz ellenfele a fiatalon magyar bajnoki címet már nyert Papp Petrán túljutó Lázárné Vajda Szidóniának. Nos Tici lett az, és miután mindkét normál játékidejű partijuk, sőt a két rövidebb rapidjuk is remi lett.
(Gara Tícia, fotó: Márton István)
Következett a 3-3 perc + lépésenként 2 mp bónuszidejű kapkodóverseny, ahol első sorban az idővel álltak harcban. Az elsőben Tícia sötéttel az elemzőprogramok szerint parányi előnyre tett szert, de Szidinek gyakorlatilag egál középállásnál elfogyott az ideje, így vesztett. A másodikban Ticinek világossal már e remi is elég lett volna a bajnoki címhez, ellenfelének kockáztatnia kellett (volna), de erre kisebb állás és időhátrányból már nem tellett így Gara Tícia veretlenül lett harmadszor magyar bajnok. A férfiaknál már a 16-ba jutásért is meg kellett vívni, de a favoritok mellett hárman is voltak, aki bejutottak a legjobbak kiütéses versengésébe. Igaz a 8 közé már nem, de nem csak ők, hanem legnagyobb meglepetésre a többek között ifi világ, és nyolcszoros magyar bajnok Berkes Ferenc is. Az a Horváth Csaba búcsúztatta a két villámpartiban, akinek a bátyja József, a bajnokság helyszínén egy külön teremben kivetítőn, elemzőprogramok és saját nagymesteri meglátásainak segítségével rendkívül szuggesztíven, szakszerűen, szellemesen és humorosan elemezte, kommentálta (sajnos csak mintegy féltucatnyi helyszíni érdeklődőnek) a bajnokság partijainak állását, menetét, lehetőségeit.
(Horváth Csaba, fotó: Márton István)
A következő fordulóban viszont Ács Péter megtörte Horváth Csaba lendületét, és Bánusz Tamással, Almási Zoltánnal valamint Erdős Viktorral ők alkották az elődöntő négyesét. A két utóbbi játékos „üzengetős” összezördülése külön pikantériáját adta meccsüknek, mely két döntetlen után a rapidokkal folytatódott. Az elsőben a magyar ranglista másodikja, nyolcszoros magyar bajnok Almási gyalogelőnyét nyerésig fokozta, így Erdősnek világossal csak a győzelem jelentette az életben maradást, azaz a villámpartik lehetőségét. Ennek megfelelően agresszív és aktív állást alakított ki, melyben határozott fölényt ért el, ám a megkezdett, sokkal kecsegtető királyszárnyi támadása helyett minőségnyerést választott, így alaposan megcsappant nyerési esélye. Az idő szorításában parányi esélye még maradt, de ideje már nem, így ő is lecsúszott a fináléról, ahová a másik ágon az egyenletesen kiváló teljesítményt nyújtó és addig veretlen Bánusz Tamás jutott be Almási riválisaként.
(Bánusz Tamás, fotó: Márton István)
A döntőben nekik négy normál partit kellett lejátszani, és ha ezekben nem lett volna döntés, következhettek volna a rapidok és esetleg a villámpartik. De a rapidokig sem jutottak el, mert három remi után egy igazi kétesélyesnek induló horrorpartiban Bánusz váratlan, és az ellenfelet kétes tisztáldozatra csábító huszár d5-je, majd g5-ös, jó esélyes kulcslépése utáni érthetetlen és megmagyarázhatatlan szarvashibái miatt Almási kilencedik bajnoki címét hozta, mellyel beállította a magyar sakklegenda, Porisch Lajos egyedülálló bravúrját. A harmadik helyért lejátszott helyosztót Erdős Viktor nyerte Ács Péter ellen és nem megfeledkezve a hölgyek ugyanezen fordulóit, ahol a Papp Petra villám-észjárása és keze győzött Gara Anita ellenében.
A bajnokság tekintélyes pénzdíjakkal is járt, nem csak a győztes másfél, és a vesztes 1 milliós nyereménye, hanem a teljes mezőny eredményfüggő díjazása is figyelemre méltó.
Az égiek velem voltak…
Ez a mondat hagyta el a ját világos bábukat vezető Almási Zoltán ajkait, amikor a bajnoki címet eldöntő győztes partija után rögtön a nyilvános elemzőteremben szembesült a számítógépes elemzőprogram kritikus állásnál sötét enyhe előnyét kimutató, és általa nem is számolt varijával, mely még hihetetlen bonyodalmakat hozhatott volna. De hát a gép már csak ilyen, nem gyarló, feszült idegállapotban és időzavarban szenvedő, hibára is képes hús vér ember, hanem a metematikai számolás utolérhetetlen csodája. De ezt a kis közjátékot csak úgy mellékesen jegyzem meg, mert pár perccel egy hatalmas idegfeszültség után nem az intuíció és a „számtan” rejtelmeiről és összefüggéseiről kérdeztem a néha meghökkentően őszinte és kemény kinyilatkoztatásokra is hajló, második számú hazai nagymesterünket, hanem egy provokatív megállapítással indítottam.
– Akkor most azzal, hogy a legendás portischi csúcsot beállítottad gondolom az is eldőlt, hogy a rég óta lebegtetett visszavonulásod legalább egy évre háttérbe szorul. Mert hát a 10. bajnoki cím megszerzése kihagyhatatlannak kell, hogy legyen!
„Hát igen, most már van az a pénz … No utóbbi kifejezés nem szó szerint, hanem motivációként értendő.
– És akkor ez azt jelenti, hogy a válogatottban – melytől utóbbi időkben távol maradtál Rapporttal és Lékóval együtt – is számíthat rád a szakvezetés?
„Azt nem tartom valószínűnek!”
– És mi a helyzet az újjászervezett magyar nemzeti sakkcsapat bajnoksággal, ahol a Diósgyőr éltáblása vagy?
„ Azon néhány fordulóban ott leszek.” –
Akadnak e ilyen passzivitás ellenére meghívásaid a nevesebb tornákra, sakkfesztiválokra?
„Igen, de svájci lebonyolítású nyílt versenyekre én már nem megyek el, öreg vagyok hozzá (43 éves – a szerző), erre a fiatalabbak alkalmasabbak.”
– Ha már őket említetted, milyennek tartod a hazai minőségi fiatal utánpótlást?
„Sajnos nem nagyon van ilyen…”
Kép és szöveg: Márton István
