Lékai Máté édesanyja büszke lehet a fiára, de a maga sportpályafutására is

Az 1983-as világbajnokságon sok férfiatléta fordult meg Juha Olga után…

Első fiúgyermekét, a 150-szeres válogatott kézilabdázóként sikeres pályát befutott Lékai Mátét, és a focit választó testvérét, a hét évvel később világra hozott Somát sem tudta rávenni az édesanyjuk, hogy hozzá hasonlóan atléták legyenek, pedig kétszeres magyar bajnok magasugróként, világbajnoki nyolcadik helyezettként példakép volt a számukra. A két labdajátékost felnevelő Juha Olgának az atlétikai világbajnokságok 40 évvel ezelőtt Helsinkiben megrendezett premierje jelentette a csúcsot, ahol döntőbe jutott, az olimpiákról viszont nem sok jó juthat az eszébe.

Hidegháborús pofon

A Vasas büszkesége, a klub örökös bajnoka a rosszat a jó elé helyezve számolt be az SzPress Hírszolgálatnak arról, hogy az ötkarikás versenyek miért maradtak ki az életéből.

Amilyen szép emlék számomra az 1983-as világbajnokság, amelynek Helsinkiben az olimpiai stadion adott otthont, annyira, vagy még inkább fájó seb az egy évvel később következő Los Angeles-i olimpia, ahová a bojkott miatt nem utazhattunk el. A 197 centiméteres magyar rekordommal megvolt az olimpiai szintem, ahogy emlékeim szerint a távolugró Szalma Lászlónak és Vanyek Zsuzsának, valamint a hármasugró Bakosi Bélának is, nem volt teher rajtunk, de sajnos nem élhettünk életünk nagy lehetőségével, mert a hidegháborús politikai döntés csúnyán betett nekünk. És még sok más sporttársunknak, akiknek a Los Angelesi lehetett volna az első és kora szerint az utolsó olimpiája. Megkaptuk helyette a kényszerből távolmaradókat vigasztalni és kompenzálni próbáló olimpiapótló Barátság Versenyeket, de azok és az ötkarikás versenyek közé aligha lehetett egyenlőségjelet tenni. Ma sem tudjuk miért, de a férfiatléták Moszkvában szerepeltek, a nők pedig Varsóban, amire  nem volt elfogadható magyarázat. Az egyetlen jó dolog az volt a történetben, hogy Bakos Gyuri megnyerte a 110 gátasok versenyét

– nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak Juha Olga, akit az 1988-as szöuli olimpia azért nem kárpótolhatta, mert abban az évben hozta a világra Mátét, 1992-ben pedig azért nem került a barcelonai magyar küldöttség tagjai közé, mert addigra már nem bírta „lábbal” a kemény edzéseket és a versenyeket.

Csillagok és kutyaütők

Dr. Primo Nebiolot, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori olasz elnökét bosszantotta, hogy az úszóknak már 1973-tól megvolt a világbajnoksága, ezért minden diplomáciai tudását bevetette, hogy tíz éves lemaradással a sportok királynője is megkapja azt, ami megilleti. Az 1983-as premier maga volt a csúcs, de csak a felfelé ívelő sorozat kezdete. Olyan mezőny vonult fel az 1952-es ötkarikás versenyeknek otthont adó felújított Olimpiai Stadionban, ami a mindig ragyogásra vágyó Nebiolo igényeit is kielégítette.

Rettentően büszke voltam arra, hogy ott vannak a közvetlen közelemben az atlétika legnagyobb sztárjai, olyanok, mint az amerikai Carl Lewis, Greg Foster és Edwin Moses, az akkor még szovjet Szergej Bubka, a később titkaikat felfedő NDK-sok, Marita Koch, Marlies Göhr és Heike Drechsler, no és az olasz sprinterek, Pietro Mennea és a szépnevű Pierfrancesco Pavoni, aki nagyon csábosan tekintgetett rám. Furcsa, de azoknak a nemzeteknek, amelyek az éremtáblán az első öt helyből négyet lefoglaltak – sorrendben az NDK, a Szovjetunió, Csehszlovákia és az NSZK- már csak utódállamai vannak, a maradandóság jelképeként csupán az Egyesült Államok maradt az, ami negyven éve is volt. Az NDK 10 arannyal, 7 ezüsttel és 5 bronzzal tarolt, a mi 24 tagú válogatottunk viszont a premieren érem nélkül maradt, legjobbunk, Szalma Laci negyedik lett. Női magasban ketten indultunk, a döntő előtti éjszakán annyira izgultunk, hogy aludni alig tudtunk, ezért másnap a pályán sem voltunk igazán acélosak. Nekem a 8., Sterk Katinak a 12. hely jutott, legjobbunkkal előbb végeztünk volna. A mezőnyünkről még annyit, hogy a selejtezőben találkoztunk olyan távolról érkezett lányokkal, bocsánat a kifejezésért felkészületlen kutyaütőkkel, akiknek 135 centiméter volt a legjobbja, miattuk kellett a döntőbe jutáshoz szükséges szintet jócskán leszállítani, Én a döntőben 188-at ugrottam, nem sokkal később Londonban viszont már 197-et…

A fiai nem követték

Nagyon szerettem volna a fiaimból atlétát faragni, futót vagy ugrót, jómagam pedig átvinni a 2 métert – folytatta a 80-as évek magyar válogatottjának tagja. – A 2 méter átugrása azért nem sikerült, mert a 160 kilóval végzett láb-és törzserősítő gyakorlatokat egy idő után megelégelte a szervezetem, az Achillesemet műteni is kellett, ráadásul az edzőm, dr. Tihanyi József kuvaiti munkát kapott, tanítványainak, köztük nekem is új mestert kellett keresnünk.

Csak hallomásból tudta, hogy a nyolcvanas években már nagyban ment a doppingolás, miközben az ellenőrzések és az elemzések messze nem voltak olyan alaposak és következetesek, mint manapság.

Sokkal inkább aggasztott, hogy a műtét sem oldotta meg a gondomat, két évig még próbálkoztam, de az már nem volt az igazi, inkább erőlködés. Bánatom, hogy egyik fiamat sem tudtam beoltani az atlétika szeretetével, Mindkettőjüket a csapatjátékok lendülete és változatossága fogta meg, és ezt tudomásul is vettem. Máté csodálatra méltó pályát futott be, nekem pedig az okozott nagy boldogságot, hogy „sportanyukaként” elkísérhettem a londoni olimpiára, ahol nagyon sokat tett azért, hogy a válogatott a negyedik helyen végezhessen. A sport ma is életem része, hetente 2-3-szor a konditeremben szorgoskodok, síelni és biciklizni is szoktam, olykor még korcsolyázni is. Tartom a kapcsolatot az atlétabarátaimmal, és magától értetődő, hogy az augusztusi világbajnokságot sem hagyom ki, ha végre már mi is házigazdák lehetünk. Be is írtam már a naptáromba augusztus 22-ét, a férfi magasugrás döntőjének a napját, persze 27-ét is, amikor a nők döntik el az érmek sorsát.

– mondta befejezésül.

Szalay Péter (SzPress Hírszolgálat)

Fotók: Mérei László gyűjteményéből