Kollégánk helyszíni beszámolója Lengyelországból.
Ezt többször is megtapasztalhattuk a lengyelországi utazásunk során, szóval ez a versike vagy közmondás a gyakorlatban is megállja a helyét és hűen tükrözi a két nép közötti történelmi barátságot.
Amúgy is nagyon barátságos nép a lengyel, de ahányszor kiderült a magyar származásunk, rögtön még kedvesebben és nyitottabban viselkedtek velünk szemben. Lengyelül így hangzik a rövidebb változat: „Polak, Węgier, dwa bratanki , I do szabli , i do szklanki. Ez körülbelül így fordítható magyarra: Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.
A mi esetünkben ez inkább sört és vodkát jelentett, ezzel vigasztalódtunk, ha már a „csatamezőn” mindketten elvesztünk. Természetesen más és más célokkal indultunk neki ennek a kézilabda Eb-nek, de a végén azt hiszem, hogy mind a magyar, mind a lengyel csapat jócskán alulmúlta a várakozásokat. Nálunk a célkitűzés az olimpiai selejtezős hely kivívása lett volna ( „a rögtön kvótához jutni” gondolat a fellegekben való szárnyalást jelentette az első perctől fogva – ezt a szíve mélyén talán Dujshebaev mester sem gondolhatta komolyan, hogy az Eb-n nyolc döntőt szeretne játszani). A lengyelek házigazdaként és az előző vb-n szerzett bronzéremmel a nyakukban (ezzel már a zsebükben volt az olimpiai selejtezős hely) magasra ácsingóztak. Szerették volna megszerezni első érmüket. Igen, ez az Eb-k 22 éves történetében még sem a lengyel, sem a magyar csapatnak nem sikerült!
Mindenesetre mi bíztunk a csapatban és hittünk abban, hogy elérik a középdöntőt, és már novemberben lefoglaltuk a wroclawi szálláshelyünket. A csoportmérkőzéseket még itthonról izgultuk végig, a fiúk akkor még Gdanskban játszottak. Magyar szempontból remekül kezdődött az Eb. A fiatalok bátor játékával simán megvertük Montenegrót és már kezdtük is számolgatni, hogy hány ponttal is mehetnénk a középdöntőbe. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy ez volt az utolsó pontszerzésünk ezen a versenyen! Sajnos az oroszoktól elszenvedett szűk vereség megbénította a csapatot. Ha szándékosan akarjuk, akkor sem találhattuk volna telibe sokkal többször az oroszok kapusát, Victor Kireevet. Ezután simán kikaptunk az utolsó fordulóban a dánoktól, de még mindig érdemes volt számolgatni. Ugyan nulla ponttal indítottuk a középdöntőt, de „csak” a svédeket és az oroszokat kellett volna megelőzni az egyik olimpiai selejtezős helyért. A másik ágon ekkor már körvonalazódott, hogy Norvégia igen komoly aspiránsa a másik lehetőségnek.
Szóval úgy indultunk el pénteken hajnalban Wroclaw irányába, hogy még bármi lehetséges. Megérkezvén az első utunk a csarnokhoz vezetett (ott lehetett átvenni az akkreditációt) és megpillantva az épületet, Laci kollégámmal (Balássy Laci: MOB ) nem igazán tudtuk elhelyezni sem korban, sem időben a hatalmas kupolával rendelkező építményt. Lengyelül a Hala Stulecia (fordítás: Évszázad Csarnok v. Terem) nevet viselő emlékmű a mai napig is Wroclaw egyik szimbóluma a városháza mellett. 1913-ban épült a német építész, Max Berg elképzelései alapján és a 20. század elejének építészeti modernizmusát tükrözte. Az épület mögött egy multimédiás szökőkutat ölel körbe egy fél ellipszis alakban elhelyezkedő pergola (fedett lugas) , amely 750 kőoszlopból áll és ősszel gyönyörű színekben pompázik, köszönhetően a szőlőlevelek változásainak. A Hala Stulecia 2006 óta az UNESCO világörökség részét képezi. Még egy érdekesség: 1997-ben itt zajlott az Eucharisztikus világkongresszus ( ez a római katolikus egyház nagyon fontos eseménysorozata, feladata az oltáriszentség minél mélyebb megismerése ) II. János Pál pápa jelenlétével.
folytatás: Lengyel, magyar – két jó barát… 2.rész
fotók: Sportmenü / Róth Tamás
