Kollégánk helyszíni beszámolója Lengyelországból. Második rész.
Szóval ilyen környezetben kezdődtek a második középdöntős csoport mérkőzései rögtön a magyar-német párharccal. Sajnos gyorsan kiderült, hogy ezen a napon nem sok szőlőfürt ( ha már egyszer egy „német” lugas ölelt minket körbe – ez akár a német védők gyűrűjére is értendő) terem a számunkra, és nem csak azért, mert éppen január van. Csak egy jelenetet vázolnék fel még az első félidő végéről, amely a mai napig is élénken él az emlékezetemben. A németeknél a labda, mi már visszarendeződtünk ugyan a saját hatosunk elé, de még egymással beszélgettek a játékosok. Az egyik német észlelve a figyelmetlenségünket, egy 20 méteres pattintott átadással hozta helyzetbe a balszélső Rune Dahmket, aki a védőink mozdulatlansága mellett lazán a kapuba talált. Ez jelzésértékű volt! Ennek ellenére a kilátogató magyar drukkerek a második félidőben is folyamatosan buzdították és próbálták lelkesíteni a csapatunkat.
A szurkolók szeretete végigkísérte a teljes Eb szereplésünket, természetesen néha a szomorúságuk felülkerekedett, ahogyan egyre csökkentek a riói esélyeink. Bárhol mászkálva napközben a városban, mindig belebotlottunk néhány magyar mezbe öltözött honfitársunkba, akikkel aztán megvitattuk a hátralevő esélyeinket és mindig bizakodva vártuk a következő lehetőséget. Ilyenkor Tamás jó fotóshoz illően rögtön különböző beállításokhoz invitálta a jelenlevőket és máris kattogott a gépe. A nem magyar mérkőzések is izgalommal teltek, mert mindig megvolt, hogy éppen milyen eredmény szükséges ahhoz, hogy életben maradjanak az esélyeink. Sajnos ezek napról napra csökkentek és a legvégén, már csak matematikailag lehetett találni olyan variációt, ami esélyt jelentett (többek között szükség lett volna a svédek legyőzésére és Norvégia Eb győzelmére vagy legalábbis francia-norvég döntőre).
Igazán egyetlen mérkőzésünkön lehetett a végsőkig izgulni, mert a spanyolok védekezése nem épült annyira sok ütközésre, ez kedvezett a lövőinknek, főleg Nagy Laci volt elemében, így sikerült egy szoros vereséggel befejezni ezt a találkozót. Ekkor reménykedtünk, hogy ez a teljesítmény megismételhető másnap a svédek ellen is. Ráadásul fizikailag egy igen megterhelő mérkőzésen voltak túl a dánok ellen, ahol döntetlenre végeztek. Azonban a magyar csapat ismét a dánok és a németek elleni arcát mutatta, kevés ellenállást tanúsított, a svédek simán felülkerekedtek.
A mérkőzés után Talant Dujshebaev elkeseredettségében már harakirit emlegetett a sajtótájékoztatón, szerencsére nem Japánban tartózkodtunk. Most mondhatjuk azt, hogy a kapitány fiatalítása csődöt mondott, de azért simán alakulhatott volna minden másképpen.
Ehhez talán elég lett volna behúzni az oroszok elleni meccset, ami egy kicsit jobb helyzetkihasználással elérhető lett volna, és akkor ez a fiatal csapat akár szárnyakat is kaphatott volna. Azért ezen az Eb-n annak ellenére, hogy nagyon sűrű a mezőny, rengeteg megmagyarázhatatlanul nagy különbségű vereség született. Ebbe olyan csapatok is belefutottak, mint a franciák, horvátok, spanyolok, nem beszélve a teljesen érthetetlen lengyel összeomlásról.
Szóval itt is bebizonyosodott, hogy a fizikai és taktikai felkészültség mellett mennyire fontos a mentális állapot és a csapaton belüli erős kohézió. Sajnáltam a lengyeleket is! Bevallottan érmet vártam tőlük, főleg a franciák elleni remek teljesítményüket követően. A lengyelek is nagyon szeretik a kézilabdát! A csarnok mellett felállítottak egy hatalmas szurkolói sátrat, ahol figyelemmel követhették a lengyel csoport mérkőzéseit is. A horvátok elleni sorsdöntő mérkőzésre teljesen megtelt a sátor, mi is átmentünk követni az eseményeket. A lengyeleknek egy háromgólos vereség is belefért volna, talán ez lehetett a probléma, magukban elkönyvelték az elődöntőt, vagy a hatalmas tét megroppantotta őket. A második félidőben a döbbenet lett úrrá a sátorban, senki nem hitt a szemének. Pedig itt sikerült összefutni magyarul jól beszélő lengyel egyetemistákkal is, akik magyar szakos hallgatók Poznanban, akikkel a vereség dacára sikerült egy közös fotón megörökíteni a fentebb már említett történelmi lengyel-magyar barátságot. Szóval a házigazdák hatalmas pofonba szaladtak bele és ismét Eb érem nélkül maradtak. Annyi örömük lehet, hogy ők azért indulhatnak az olimpiai selejtezőn.
A sportszakmai kudarcunk ellenére jó volt ez az Eb, a szervezés szempontjából mindenképpen. Helyszíni nézőcsúcsok dőltek meg, az általam látott középdöntős mérkőzések során majdnem minden mérkőzésen telt ház előtt játszottak a csapatok (a legkevesebben az utolsó forduló magyar-svéd mérkőzésére voltak a legkevesebben kíváncsiak – de ez is kb. 5000 embert jelentett ). A városban bármerre járva nem csak törpékbe, hidakba és gyönyörű templomokba botlottunk lépten-nyomon, hanem rengeteg óriásplakáton akadt meg a szemünk, amelyek az Eb-t hirdették. A kabalafigurát is több helyen láthattuk kis díszekből, fényekből kirakva, szóval januárban szinte minden a kézilabdáról szólt. Teljesen rászolgáltak az Eb szlogenjére: Feel the emotions!
Azt hiszem, hogy Tamás nevében is mondhatom, hogy egy pillanatig sem bántuk meg az utazást.
Az első rész: Lengyel, magyar – két jó barát… 1.rész
fotó: Sportmenü / Róth Tamás
