Tolószékből üzent az ex-kapitány Bakai

Tolószékből üzent a Párizsba induló magyar atlétáknak a legszigorúbb kritikusuk. Bakai Józsefnek puha volt a rudja Münchenben, ezért vallott kudarcot az olimpián.

A 82 éves Bakai József, hétszeres bajnok tízpróbázó, a magyar válogatott egykori szövetségi kapitánya azt reméli, hogy a római Európa-bajnokság kudarcsorozatát nem követi újabb atlétafiaskó a párizsi olimpiai játékokon. Amit eddig kijelentett, annak mindig súlya volt, tekintélyét olyan sikeres atléták felkészítésével alapozta meg, mint amilyenek például az Eb-győztes és olimpiai 5. Papp Margit, a világbajnoki bronzérmes Ináncsi Rita, az olimpiai döntős Vaszi Tünde voltak, a ma is aktívak közül pedig a Szabó Dezsőnek átadott párizsi reménység Krizsán Xénia. Saját versenyzői pályafutásának eltiltásba torkolló mélypontját a müncheni olimpia jelentette, amit annak idején nem úgy tálaltak, ahogy kellett volna.

A harmadik éve súlyos gerincbántalmakkal tolószékbe kényszerülő Bakai József az SzPress Hírszolgálatnak adott nyilatkozatában cseppet sem finomkodta fogalmazott, szavait a Párizsba indulóknak szóló üzeneteknek is lehet tekinteni.

Az atlétikai Európa-bajnokság tanulsága a szövetség, az érintett edzők, nem utolsó sorban a leszerepelt versenyzők számára az, hogy a világversenyeken csak a hazánk méltó képviseletére alkalmas állapotban lévő versenyzőket tisztességes szerepeltetni, mert ezek az események nem rehabilitációs célokat szolgálnak, de nem is alsós kisiskolások háziversenyei”

– hangsúlyozta Bakai, azokat a mondatait idézve, amelyeket az 59 magyar atlétát felvonultató római Európa-bajnokság után posztolt a közösségi média felületén.

Az atlétaveterán azon akadt ki a legjobban. hogy szerinte Rómában olyan magyar atlétákat is csatába küldtek, akiknek semmi keresnivalója nem volt egy ilyen szintű versenyen.

„Elszomorított, vagy inkább bosszantott az is, hogy a fiaskó után hiába vártam az önkritikus nyilatkozatokra, ehelyett a problémákat a szőnyeg alá seprő mismás minősítésekkel szembesültem, az igazságot megmásító bizonyítványosztással.”

Akik követik Bakai tudást megosztó saját oldalának híradásait, tudják, hogy nem csak az edzők és az atléták szigorú kritikusa, hanem a sportágának és a kimagasló eredményeknek a hírvivője. Szolgáltatása ingyenes és hasznos, a baj az, hogy olykor teljesen feleslegesnek érzi a buzgalmát. Információit maga gyűjti, a szövetséggel már régen nincs kapcsolatban.

„Ha megfogadják a tanácsomat, ha nem, továbbra is az a véleményem, hogy szükség lenne egy kompetens edzőbizottságra, soraiban olyan szaktekintélyekre emlékeztető emberekkel, amilyen egykor Mindszenty János és Szabó Miklós volt. Ez nem a szakmai szabadság korlátozását jelentené, hanem segítséget és persze az ellenőrzés lehetőségét is. Nagyon nincs rendben az, hogy ahány válogatott versenyző, annyi edző, utóbbiak pedig úgy gondolják, hogy amit ők kitalálnak, az szent és sérthetetlen. Sok baj és kudarc megelőzését jelentené az éves felkészülési tervek ellenőrzése, még időben, hogy szükség esetén módosítani lehessen.”

Megfontolandó a véleménye arról, hogy a magyar atlétika felső köreiben néhányan minden nagy eredményt a doppingolással kötnek össze, és ez rányomja a bélyegét a versenyzők mentalitására.

„Ha egy versenyző nap mint nap ezt hallja, gyorsan beárazhatja magát, veszít a lelkesedéséből, nehéz lesz rávenni arra, hogy teljes gőzzel végezze az edzéseit, legyen jövőképe és kitartása, ne megélhetési atlétának lássa a világ.”

Bakainak egyszerű a válasza arra, hogy miért kényszerült feladásra 1972-ben, pályafutása első és utolsó olimpiáján, és mennyire volt igazságos az eltiltása.

„Az olimpia előtt hiába kértem a szövetségtől és a Csepeltől, hogy legalább egy olyan rudat vegyenek nekem, ami nem túl puha, fekszik a testsúlyomhoz, a rohamon hosszúságához és a technikámhoz. Kérésemet nem teljesítették, így nem csoda, hogy a puha rúddal nyolc lépésre kellett leszűkítenem a rohamom hosszát, hiába igyekeztem, nem átugrottam, hanem lesepertem a lécet. Begurultam, kedvemet vesztettem, feladtam a versenyt. Utaztak is rám, amikor eltiltottak. Attól kezdve kezdtem el versenyzőkkel foglalkozni, velük sokkal többre vittem, mint amit magamból tudtam kihozni”

– mondta befejezésül a magyar atlétika nagy öregje.

Szalay Péter (SzPress Hírszolgálat)

Fotók: Mérei László