Történelmi nap: 41 évvel ezelőtt győzött a magyar férfi asztalitenisz-válogatott a vb-n!

Negyvenegy évvel ezelőtt ezen a napon nyerte meg Magyarország a férfiak csapatversenyét a phenjani asztalitenisz-világbajnokságon. A Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség külön cikkben emlékezett meg a honlapján a magyar aranyéremről.

A Magyar Asztalitenisz Szövetség csütörtöki közlése szerint a magyar pingpongosok 1979-ben szerezték meg a 12. világbajnoki címüket a férfiak csapatversenyében (ezzel akkor toronymagasan az örökrangsor élén álltunk), ám minden korábbinál nagyobb tettet jelentett az Észak-Koreában aratott diadal. Ekkor ugyanis már kezdett kialakulni a sportágban a kínaiak egyeduralma, a férficsapatuk sorozatban a harmadik vb-címét szerette volna begyűjteni az 1979-es seregszemlén.

Igen ám, csakhogy hasonló céllal érkezett Phenjanba a magyar válogatott is, amelynek gerincét Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor alkotta, a legendás triót pedig Kreisz Tibor és Takács János egészítette ki.

A csoportküzdelmek során a mieink egyszer már legyőzték Kínát (5–2-re), így az április 30-i fináléra jelentős lélektani fölényben készülhettek.

Félelmet láttunk a kínai játékosokon, akik nemcsak a döntő előtt, hanem még annak kezdetén is sápadtak voltak – emlékezik vissza Klampár Tibor az ITTF oldalán. – Arról a napról az utolsó meccsem maradt a legemlékezetesebb, amelyen elvesztettem az első játszmát Lu Csi-vej ellen, de nyerni tudtam, és ezzel a miénk lett a trófea is. Az egész csapat berohant a pályára, és elkezdtek a levegőbe dobálni. Ha behunyom a szemem, olyan, mintha most történne velem, annyira friss ez az élmény még ma is.

A pingpongos aranycsapatunkkal egybeforrt Berczik Zoltán neve. A phenjani vb idején 41 éves újvidéki születésű szakember szerepe vitathatatlan a világraszóló sikerben.

Berczik Zoltán mérkőzésről mérkőzésre készített fel minket, nagyon szigorúan – beszélt a legendás szövetségi kapitányról Jónyer István. – A csapatszellemet és a motivációnkat a legmagasabb szinten tartotta. Ügyelt rá, hogy lépésről lépésre haladjunk, ami nagyon fontos volt. Szintén rengeteget számított a repülőrajtunk, amit a Kína elleni 5–2-es győzelmünk jelentett a csoportban. Önbizalmat adott nekünk, egyben tudattuk a világgal, hogy a magyarok azért érkeztek, hogy történelmet írjanak.

Én voltam a legidősebb a csapatban, én voltam tehát a vezér, én tartottam az éberséget a fiúkban. Nagyszerű volt a csapatszellem, a jó kezdés után meccsről meccsre javultunk. Őszintén szólva, a nyitó találkozónk után nem volt kétségem afelől, hogy véghez visszük a történelmi tettet, csupán arra kellett figyelnünk, hogy a koncentrációnk ne csökkenjen. Csak a Kuo Jao-hua elleni meccsemet sajnálom a döntőben. Az első szettet megnyertem, a másodikat nagy csatában elvesztettem, aztán a döntő játszmában 10:6-ra vezettem. Volt egy vitás eset egy csuszánál, és végül kikaptam. Mindent egybevetve azonban életem egyik legszebb élménye volt az a vébé.

A szövetségi kapitány érdemeit Gergely Gábor is hosszasan taglalta:

Ezzel a világbajnoksággal kapcsolatban nem is elsősorban magát a tornát kell kiemelni, hanem az oda vezető utunkat. Komplett csapatot alkottunk, mind az ötünk bármikor játszani tudott volna bármelyik mérkőzésen. Ez még több önbizalmat adott nekünk.

Berczik Zoltán máshogy készített fel minket erre a világbajnokságra, mint bármelyik másik versenyre. Végig pozitív gondolatokat árasztott felénk, hogy milyen erősek vagyunk, milyen jól sikerült a felkészülésünk a vébére. A földön tartott minket, meccsről meccsre készültünk, együtt futottunk, minden mérkőzés előtt közös csapatmegbeszélést tartottunk.

A döntő előtt azt mondta: »Fiúk, az elmúlt egy évben rengeteget dolgoztatok, mindannyian nagyon keményen, topformában vagytok, menjetek és kapjátok el őket! Láttuk őket a csoportmeccs után, az arcukat, a testbeszédüket, nem létezik, hogy meg tudjanak verni minket.« A fináléban minden pont után mondta nekünk, hogy jól csináltuk. Rengeteg pozitív energiát kaptunk tőle, és hagyta, hogy játsszuk a saját játékunkat.

A csoportban Kína ellen aratott 5:2-es sikerünk után láttuk a félelmet rajtuk, megsemmisülve remegtek. Reménytelennek tűntek. A döntőben rám várt a legnagyobb feladat, ugyanis az enyém volt a nyitó találkozó. A csoportmeccs után tudtuk, hogy jól kell kezdenünk, rájuk rakva ezzel a nyomást. Sokat segített nekem, hogy a csoportkörben feláldoztuk a meccsemet arra, hogy kielemezzük az ellenfelem, Kuo Jao-hua játékát, a szerváit és minden gyenge pontját. Igen, a legszebb emlékem a döntőről egyértelműen az, hogy győztesen sétálok le a pályáról, és így jól kezdjük a párharcot.

Az azóta eltelt 41 évben csak négyszer nem a kínaiak nyakába került a világbajnoki aranyérem a férfi csapatverseny után, mindannyiszor a svédek diadalmaskodtak, legutóbb 2000-ben.

Az 1979-es világbajnokság férfi csapatversenyének döntője:
Magyarország–Kína 5–1
Gergely Gábor–Kuo Jao-hua 2:0 (10, 18)
Jónyer István–Lu Csi-vej 2:0 (12, 19)
Klampár Tibor–Li Csen-si 2:0 (17, 11)
Jónyer–Kuo Jao-hua 1:2 (17, –19, –19)
Gergely–Li Csen-si 2:1 (–13, 9, 17)
Klampár–Lu Csi-vej 2:1 (–17, 10, 11)